„Nyújts feléje védőkart...“ A magyar nép zivataros századaiban már sokszor ünnepelt, ugyanakkor többször vesztett csatát, számtalanszor várta, hogy a Gondviselés védőkart nyújtson felé – mégis mindannyiszor sikerült összekapaszkodnunk, a balsorsot mindig követte víg esztendő. Magyarságunk támasztópillérei kultúránk és anyanyelvünk. Ezeréves történelmünk során számos kiváló műalkotás született, és születik napjainkban is mindannyiunk örömére. Művészeinknek híre van a világban. Ma, a magyar kultúra napján a Himnuszt ünnepeljük. Azt a költeményt, azt a dalt, amely mindig megállásra int bennünket, olykor könnyeket csal a szemünkbe, sokszor egy nagy teljesítmény örömével az egekbe emel – de legfőképp összeköt bennünket. Összeköti az alkotót, a befogadót, a szurkolókat, a versenyzőket, a gyermeket, a felnőttet - hidat teremt a különböző hovatartozások között. Nemcsak a piros betűs ünnepnapokon hozza közös térbe a sokféleképpen különböző csoportokat, hanem a bonyolult hétköznapok megoldhatatlannak tűnő helyzeteiben is, amikor nemzeti énekünk első sorait idézve fohászkodunk egy jobb jövőért, egy békésebb világért, jókedvért, bőségért, megmaradásunkért. Hiszen „a nagy világon e kívül nincsen számunkra jobb hely“, ahol még „össze tudjuk rakni a Margitszigetet“, ahol ugyan nem tudjuk, hogy „másnak e tájék mit jelent“, de „tudunk egymásról, mint öröm és bánat“, hiszen „itt ringatták bölcsőnk, itt születtünk“ és „itt élnünk, halnunk kell“, akkor is, ha „vészek hányának“, mert mindig, minden történelmi pillanatban  hisszük, hogy „jőni kell, még jőni fog egy jobb kor“, és nem marad más feladatunk, mint „rendezni végre közös dolgainkat“ és „a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés“. Hálás szívvel köszönjük diákjaink piros-fehér-zöld fényben csillogó műsorát. Isten éltesse a magyar kultúrát!